SONLINE

Az addig az udvaron unatkozó pincérlányokkal egyszerre toppanunk a kerthelyiségbe, nyugodtan válogathatunk az asztalok között, hiába a májusi hétvége, s a jó idő, kong az ürességtől a balatonkeresztúri Keresztúri fogadó. Ahol az asztalok körül belvárosi kávéházakat idéző székekbe huppanhat az éhes betérő, a komfortérzetet viszont azonnal lelohasztja a viaszosvászon terítő.

Az étlap viszont bőséges kínálatot sejtet. Kár, hogy kiderül, éppen az nincs, amire voksolunk. Persze, azért így is összeáll a rendelés, elégedetten dőlünk hátra, s várjuk az első fogást. Pincérlányunk jó fertályóra múltán érkezik a csészénél nagyobb, normál mélytányérnál kisebb ibrikekkel. Az egyikben magyaros gombaleves, a másikban Újházy-féle tyúkhúsleves, s mindkettő meglepetésekkel szolgál. A gombában krumplit találunk, nem is keveset, az Újházyban pedig gombát – szintén nem elhanyagolható mennyiségben. Utóbbi persze kelléke a hajdani színész kedvencének, s mivel sok helyen megfeledkeznek róla, akár pozitívumként is elkönyvelhetnénk. Ám ekkora mennyiségben átveszi a dominanciát a hústól és a zöldségektől, s a lé így leginkább egy hígas gombalevesre emlékeztet.

Még ilyen terjedelemben is van időnk kielemezni az első kört, ugyanis a második bő húsz perc elteltével jelenik meg: pincérnőnk két vaddisznóformájú fatállal egyensúlyoz asztalunkhoz. Az ajánlás szerint ugyanis az ínyenc vendégek a fatálosokból válogatnak...

A Hortobágyi pecsenye fantázianevű fogás kolbásszal, szalonnával, hagymával töltött, paprikás lisztben forgatott sertésbordát takar, melyhez fűszeres burgonyát kínált a séf. Az olaszos pulykamellfilé brokkolival, paradicsommal, sajttal rakott pulykamellet jelent csőben sütve, gombás rizzsel körítve. A látvány elfogadható, ennél közelebbi kapcsolatba azonban egy darabig nem kerülhetünk az ételekkel, ugyanis evőeszköznek nyomát sem látjuk az asztalon.

Eb, aki a kanalát meg nem eszi – mondanánk legszívesebben, ám helyette csak kést, villát kérünk. Elnézést, érkezik hamarost, s bólintunk rá. Elnéztük. Ahogy addig az ételt...

A cikk a hirdetés után folytatódik

Csakhamar kiderül, nem kellett volna ennyire sietni, igazából addig érezzük magunkat jobban, míg csak a szemünk próbál jóllakni. A Hortobágyi borda cipőtalpszerűen kemény karajával a kés is nehezen birkózik, nemhogy a fogak, a töltésben rejlő hagyma nyersen ropog, s a tejfölös-paprikás szaft is inkább jellegtelenségével marad meg emlékezetünkben. A talján konyhát imitáló pulykába szerencsére nem törik bele a bicskánk, ám fűszerezése semmiféle mediterrán ízt nem rejt. Kötelességszerűen ott a brokkoli és a – hagymához hasonlatosan szinte teljesen nyers – paradicsom, de valahogy nem áll össze az egész, nem csapnak tarkón az ízek.

Pedig a jó szándék, a jóindulat vitathatatlan, ha elemeire bontanánk az ételeket, valószínűleg minden előírt hozzávalót megtalálnánk, az összkép, a végeredmény mégis halovány. S kedvünket csak tovább rontja a számla: ezek már főidényi árak...