SONLINE

Bő három évtizede, amikor szegény Kálmánom még köztünk volt, nem telhetett el úgy hónap, hogy ne tértünk volna be kedvenc balatoni éttermébe, a balatonszárszói Véndiófába. A pincérek, amint meglátták, hogy a szürke Moszkvics leparkol a vendéglő előtt, már szeletelték is a rostélyost, tudták, az a gyengéje, sok hagymával – jegyeztem e sorokat február elején, s tettem hozzá rögtön csalódottan, hogy megtörtént a lehetetlen: a Balaton-part legendás vendéglőjének ajtaján hatalmas lakat lógott.

Nemrégiben ismét felkerekedtem, hátha a tavasz az étterembe is új életet lehel. Ezúttal szerencsénk volt, már messziről látszott néhány autó a parkolóban, azaz ismét üzemelt a Véndiófa. Melybe belépve olyan érzés fogott el, mintha csak tegnap jártunk volna itt boldogult Kálmánommal – leszámítva a falakra aggatott sörreklámokat.

A félhomályban szinte vágni lehetett a csendet, így csak halkan mertünk kérdezősködni, mit takarnak az ikszek az ételek neve mellett. Hamar kiderült, a nincs helyi megfelelője a ténta-kereszt, s ugyanígy jártunk a narancslével is, amely szintén hiányzott a készletből. Helyette multivitamint javasolt a kissé mogorva és életunt pincér, ám a márkáját nem tudta megmondani, csak annyit, hogy nem üveges kiszerelésről van szó... Kisvártatva meg is jelent a kért italokkal, ám a szénsavas ásványvíz palackjának kupakját magával vitte.

Főurunkat bő negyed óra múltán láttuk csak viszont, a levesekkel. A szemes bablé megfelelően sűrűnek tűnt, s bár íze nem idézte fel bennünk a házikonyhák remekét, legalább a hőfokát nem érhette kritika. Nem mondhattuk el ugyanezt az Újházy-tyúkhúslevesről, melyet halvány langyosan szervíroztak, alaposan lehűtve lelkesedésünket. A belbecs sem javított a hangulatunkon: a répa kemény, a borsó konzerv volt, a tészta szétázott, a bors megborult – nem véletlenül hagytuk a nagyját az ibrikben.

Ilyesfajta prológ után nem nagyon hittünk az izmos folytatásban, s sajnos, nem is kellett csalódnunk... A krumplipürével érkező rántott csirke láttán jó ideig csak meredten néztük, mi is kerülhetett a tányérra, a húsoknak látványukban ugyanis kicsit elősütött-mirelitjellege volt. Csontnak nyoma sem, ám ezt betudtuk a filézésnek. A vékonyka, vastag bundába bújtatott féltenyérnyi, kisebb és még kisebb csirkedarabok – hosszú ízlelés után mellre tippeltünk – mellé elázott püré került, amolyan menzajellegű, tovább növelve a ráncok számát karistolt homlokomon. Nem jártunk jobban a fatányérossal sem, mely amúgy cseréptányéron került az asztalra. Persze, ha csak ez lett volna a legfőbb kifogásolnivaló. De...

A cikk a hirdetés után folytatódik

Régi motorosként már jó néhány helyen kipróbáltam a magyar konyha eme gyöngyszemét, ám az elnevezés sehol sem hasábburgonya ágyra fektetett két, némi fűszersóval megszórt karajszeletet jelentett. Egy meglehetősen elégetett szalonnadarabbal – mivel utóbbiról nem tudhatta a szakács, hogy így szeretjük, betudtuk az egyetlen szerencsés véletlennek...