SONLINE

Megyei gasztronómiai körsétánkban visszatérünk azokba az éttermekbe, amelyekben jót ettünk, vagy ahonnan éhesen távoztunk...

Némi előítélettel nyomtuk le a kilincset, hiszen legutóbb komoly muslincatámadással kellett megküzdenünk, mely rányomta a bélyegét gasztropróbálkozásunkra. Január lévén szerencsére rovarmentes környezet fogadott, vi-szont a külcsín továbbra is kifejezetten Európa boldogabbik felét idézte: az előtérben elegáns, krémszínű bőrfotelek és -kana-pék, s az étteremrészt sem lakta még le a vendégsereg.
Pincérünk viszont új arcnak tűnt. Legutóbb készséges, barátkozó ifjú keringett asztalunk körül, most fiatal lány próbálta betölteni a távollétében keletkezett űrt – inkább kevesebb, mint több sikerrel... Arról persze nem ő tehetett, hogy első választásunkból a kakukkfüves májgombócleves és a szalvétagombóccal körített vadas marha is csak papíron létezett. Végül aztán összeállt a menü: igazából a leveseket vártuk izgalommal.
Melyek óriási cseréptálban és kiváló hőfokon érkeztek, ám hamar kiderült, a szemünk jobban járt a gyomrunknál. A zöldséggel és tésztával gazdagon ígért marhahúslében például hiába is kerestük a bőséggel ígért zöldséget, csak tészta és igen jelentős mennyiségű hús került bele.

A cikk a hirdetés után folytatódik

Utóbbiért dicséret illeti a porciózót, bár az élvezeti értékből levont, hogy némely húskocka állaga a betonéval vetekedett. Sokat vártunk a kevés helyen műsorra tűzött paprikakrémlevestől, melyet pirított zsemlekockával ígértek, ám végül kenyérdarabokkal érkezett. A tartalom is csorbát szenvedett, leginkább egy csirkepaprikás felhígított szaftjára emlékeztetett – némi törődéssel többet ki lehetett volna hozni belőle. Mint ahogyan a fokhagymakrémlevesből sikerült is, harmonizált az íz és a sajtbetét, az első fogások közül utcahosszal verte a mezőnyt.
Volt időnk feldolgozni az első menetet, a második kör ugyanis jó fertályórányi várakozás után került csak elénk.

A vörösboros marhapörköltet az izgalmasan hangzó szalonnás tarhonyával készítették, utóbbival nem is volt gond, bár nem biztos, hogy a pirított baconkockák íze amúgy harmonizál a pörkölttel. Ez esetben nem feltétlenül lehetett pörköltről beszélni, a meglehetős mennyiségű hús ugyanis barnás-sós lében fürdött, elég meszsze helyezkedve az általunk várttól. Úgy látszott, a baconkocka a szakács egyik kedvenc alapanyaga, hiszen a többi fogásban is megtaláltuk.



Főként a kemencében sült kacsához adagolva lepődtünk meg, igaz, nem ez volt a legkellemetlenebb tanulság. A comb kívülről kissé megégett, belül viszont szinte csorbult a kés. Főtt krumplival és párolt káposztával kínálták, utóbbi a nap egyik nyertese lehetett volna, ha nagyobb figyelmet kap a konyhában, s kiszedik belőle a porciónkra jutó több mint fél tucat babérlevelet. Melyből amúgy valahogyan a pörköltbe is jutott. Harmadik választásunkat, a fűszeres-fokhagymás, szalonnával, hagymával és risolé burgonyával tálalt tarját nem érhette kritika, ízében, méretében is átvitte a lécet, s javított az összképen, mely így is csak közepes maradt, főként a számla láttán. Egy ilyen külső komolyabb belbecst érdemelne...