SONLINE

Jól cseng a nagyatádi Tóparti csárda neve. Ötvözi az eleganciát és a patinát a közvetlen barátságos vendéglátással. A panoráma nyáron a kerthelységből, télen a cserépkályhás étteremből nyűgözi le a vendégeket. Az éttermi berendezés a századforduló polgári hangulatát idézi, míg az emeleti különterem és szivarszalon a mai kor szolid eleganciáját hivatott képviselni. Az étlap pazar és változatos, elsősorban a magyar konyha különleges fogásait tartalmazza, a levestől a desszertig. E mondatokkal ajánlják egy internetes oldalon a nagyatádi Tóparti Csárdát.

Véletlenül bukkantam az oldalra, de megörültem neki. Jöttek az emlékek: három éve jártunk utoljára arrafelé, késő este volt, és a városban sehol másutt nem kaptunk vacsorát. Végül a csárdánál álltunk meg, ezt még megpróbáljuk alapon. Bejött. A pincér nagyon odatette magát, nemkülönben a szakács is. Visszamegyünk, döntöttük el a hideg októberi napon.

A környezet, amit ezelőtt a sötétben nem láttam, most lenyűgöz. Szép a Csónakázó tó. A csárda környéke rendezett, s bent a természetesség, a fa és a natúr színek fognak meg. Letelepednénk egy asztalhoz, ám a pincérnő furcsán néz ránk. Hoppá! Itt egy napszemüveg.

– Itt már ülnek? – kérdezzük a pincérnőt. – Úgy látszik – vágja rá.  Ha spontán jött a válasz, tanuljon meg előbb gondolkodni, szólnék neki, ha szándékosan, akkor fogja vissza a csípős nyelvét, mert a hozzám hasonló konzervatív mamik zokon veszik bizony ezt a stílust.

A cikk a hirdetés után folytatódik

Aztán szó nélkül leülünk oda, ahol nincs napszemüveg. Az étlap szellemes. Ehetnénk Nagymami szerette. Mi meg a nagyit című ételt is, de nem tesszük.
– A burgonyakrémleves porból van? – kérdezzük a pincérnőt. – Áá! – vágja rá. Hiszünk neki, bár a belépőjét elrontotta. Negyedóra múlva kiderül: igazat mondott. A leves fokhagymás pirított kenyérkockákkal ízletes, sűrű, amennyire kell, tartalmas, amilyennek kívántam. Asztaltársam már kevésbé elégedett: lelkesen keresgeti a beígért tésztát a húslevesében, de nem találja. Hús, borsó és sárgarépa viszont kipipálva, meg az íze is meggyőző.

Hagyománypártolók vagyunk, ami a szárnyasokat illeti: három éve Tyúkanyó a baromfiudvarban-t rendeltünk, ezúttal A kiskakas gyémánt félkrajcárjára voksolunk. A krumpliköretekről kiderül: minden mirelit, kivéve a burgonyapürét. Tetszik, hogy nem vernek át. Aztán rösztit kérünk, adjunk a zacskó érzésnek! A tálalás gusztusos, a melle husira sajt, sonka rétegezve, összesült az íz, az adag éppen egy emberes. Asztaltársam tányérján sertéshús hagymával, paradicsommal, sajttal sütve, túrós petrezselymes burgonyával bolondítva, finom és laktató, de a megbújó csontdarabok némi küzdelmet okoznak. A krumplira kár volt a túró, semmit nem tett hozzá az élvezethez, igaz el sem vett belőle.
A capuccino extra habbal érkezik, kompenzálandó, hogy tejpor nincs. Pincérnőnk kezdeti botlását a végére kiegyenlíti, de a vendéglátást illetően a hiányérzet azért megmarad.