SONLINE

Jaj tinéktek, somogyi vendégváró helyek! Özvegységem suttyomban arról is gondoskodott, hogy legyen, aki továbbviszi étteremjáró szokását akkor is, ha majd a köszvény végleg lever a lábamról. Számos kritizáló alkalomra cipeltem magammal ugyanis kiskorú asztaltársat. Ha mást nem, legalább a vendéglőbe járás kultúráját tán sikerült elültetni benne, s végtére ez is eredmény.

No, most éppen eme emlegetett kiskorú választott helyet, olyan alapon, hogy melyik étterem maradt meg leginkább az emlékezetében. Kapásból vágta: a siófoki Borharapó! Hát, legyen!

Két éve tavasszal, éppen e patinás hely (az annalesek szerint maga Petőfi is betért a mai Borharapó elődjébe, az akkori tornácos, lóistállós fogadóba) újranyitásakor látogattuk meg először, és valóban csupa pozitív benyomások értek bennünket.

Ezúttal azonban már a „fogadás” is hagyott kívánni valót, először is a kerti asztalok tele voltak nyárfavirággal, de bekalkuláltuk a szúnyoginváziót is, úgyhogy nem volt kérdés: a pinceablakos, ódontégla-falú, kőpadlójú belső helyiség hűvösébe húzódtunk. Kissé mogorvának tűnő pincérünk két kurta mondattal tovább lohasztotta lelkesedésünket. Találomra böktem rá a Szénégetők pecsenyéjére, de azzal (sajna) nem tudott szolgálni. S bár az étlapon ott virít, hogy a Mézes csirkecombból csökkentett adag is rendelhető (a kiskorú, ugye...), főurunk szerint mi még a „téli étlapból” kaptunk, közben meg már kitört a szezon, amikor fél adagot nem adnak. Puff neki, balatoni vendéglátás...

De legalább Falusi töltöttkáposztájuk volt a készleten, nem is rossz, mintha csak valóban falusi nagyanyám dobta volna össze, tejföllel, kakastaréjjal, valamiféle remekbe szabott magvas kenyérrel. No de a mézes csirke! Ennél a fogásnál bizony komolyan el kellett hogy gondolkozzunk, hová is kerültünk. Vajon ez tényleg ugyanaz a Borharapó, ahol idestova két éve vacsoráltunk? A csirkecombok olyan kemények voltak, hogy csak komoly erőfeszítés árán vált el a hús a csonttól. Ha nem tévedek, éppen ez az az étek (pontosabban az egyik a sok közül), amit csak frissen elkészítve szabad tálalni, mert korai mézbe forgatás, majd melegítés esetén úgy keményedik meg, ahogyan annak a rendje – s ahogy ugye elibénk is letették.

Fogjuk ezt a malőrt is a hirtelen kitört nyárra? Szomorú lennék, mert akkor azt kellene megállapítanom, hogy ez az eredetileg nívós, kulturált, egyedien igényes vendégváró is tucatétteremmé lett az idők folyamán...

A cikk a hirdetés után folytatódik

Nos, éppen azért lennék nyomatékosan (de igazságosan!) kritikus a Borharapóval, mert láttuk egy másmilyen, egy sokkal jobb formájukat is. Saját maguk tették tehát magasra a mércét, de legalább jól tudják, ismerik, hová, mihez kell(ene) visszatérniük. Az is meglehet persze, hogy csak egy rosszabbik napjukat szúrtuk ki. Felfedeztük viszont, hogy Fröccsbárt nyitottak, házi bort adnak szódával, ami igazán remek, illik a ház ódon patinájához.
Szóval, mi drukkolunk: hajrá, Borharapó!