SONLINE

Megyei gasztronómiai körsétánkban visszatérünk azokba az éttermekbe, amelyekben jót ettünk, vagy ahonnan éhesen távoztunk...

Nem egyszerű egy februári hétköznap vendéget váró egységet találni a Balatonnál, a legtöbb tulajdonos télire lehúzza a rolót, kevesen vállalják a csökkentett üzemmódot. Illetve, akik olyan pedigrével rendelkeznek, hogy nem kell félniük, a villanyszámlát sem tudják összehozni. Ilyen helyre bukkantunk Balatonföldváron: ahogyan az étterem elé kitett tábla is hirdeti, a Kukorica csárda csak keddenként zár be.

Régen jártunk erre utoljára, ám belépéskor mégis úgy éreztük, megállt az idő. A hely mit sem változott, ugyanúgy a betyárok világa tárult elénk: ilyen helyen tudjuk elképzelni, hogy Rózsa Sándor fűzte a kocsmárosnét. S pincérünk is ugyanolyan szívélyesen tárta ki előttünk az ajtót, mint annak előtte. Utóbbi szokás, ha nem is olyan régi, mint a betyároké, mégis szívet melengető érzés, pláne egy ködös februári napon.

Kellem után apró kellemetlenség következett, éppen kinéztük a májgombóccal bélelt húslevest, amikor ajtónyitónk közölte, a betéttel nem tud szolgálni, s hiánycikk az étlapon szereplő oldalas is. Persze sikerült választani a kínálatból, melyben napi levesajánlat is szerepelt, ami ekkor zöldborsólevest jelentett.

Az ilyesféle ajánlatok ugyan nem szoktak beválni, mégis bátorkodtunk kipróbálni. S a borsólé nívójában semmiben sem különbözött másik két választásunktól. Melyek közül a prímet azért a Vasárnapi húslevesre keresztelt, marhából és csirkéből fabrikált, sok zöldséggel, tésztával, helyre kis tálban érkező fogás vitte el. Nem jutott róla eszünkbe Rodolfo – figyeljék a kezemet, mert csalok... –, a séf őszintén jót akart főzni – nem elhanyagolható szempont, sikerült is neki, mindenkinek ilyet kívánunk a vasárnapi asztalra. Kellemes színfoltnak bizonyult a brokkoli krémleves is, mely sajttal és pirított kenyérkockával, és díszítésként pisztácia szeletkékkel került a csészébe. Némi feddés csak a kenyérkockáért járt, melynél korai kelésünk ellenére még mi is frissebbek voltunk.

A második körben viszont egy szenilitásba hajló szipirtyó sem találhatott hibát. Pláne Kálmánom özvegye! A rokfortos pulykasteak tökéletes volt a maga egyszerűségével, a sajtmártást végre nem valami ömlesztett növényi olajból gründolták, s ügyes pác járta át a másutt általában jellegtelen pulykát is. Hasonlóképpen egyszerű, de nagyszerű étek érkezett a sajtos-gombás csirkemell személyében, míg harmadik választásunk...

A cikk a hirdetés után folytatódik

A decens serpenyőben tálalt karajt sok hagymával, paprikával, paradicsommal, szalonnával, no és kacsamájjal bolondította meg séfünk – ha valamivel fiatalosabban tudnánk mozogni, a pulton átvetődve csókoltunk volna kezet érte. A magyar konyha remekének minden falatja kincsnek bizonyult, s jó hangulatunkat a kezdeti szimpátia után egyre inkább kicsit dölyfösnek tűnő pincér sem tudta elrontani. Aki zárásként ismét visszalopta magát a szívünkbe: hamutartót hozott a kávé mellé, ami egy nemdohányzó helyen kitüntetéssel ért fel. Így elégedetten távoztunk, noha a számlán nem fogott vékonyan a ceruza...