SONLINE

Ez épp egy ceruza volt. Elkezdtem kicsit más szemmel nézni, arra a ceruzára. Egy hat oldalára faragott fadarab. Aminek alja hegyes, és a milliméter átmérőjű lyukból, egy szénrudacska áll ki. Írni, rajzolni és még mi mindent lehet ezzel a kis fadarabbal csinálni... A vége hegyes, maga a ceruza pedig festett. Igen, ezt is mi, emberek csináltuk.

A cikk a hirdetés után folytatódik

Aztán sorba kapkodtam a tárgyakat a kezembe, szintén úgy néztem rájuk, mint a védtelen kis ceruzára. Perceken belül, lelkemben vihar tombolt. Nem értettem, mit miért csinálunk. Határidő napló, lámpa, amin ha megnyomok egy gombot, akkor világít, s egyszer csak a szobámba fényár hömpölyög. Egy óra, egy mappa, egy tányér... és még hosszasan folytathatnám a sort. Ezt mind mi követtük el - de miért?! Valóban kell ez nekünk? Sajnos a mai világban a tárgyainkért esedezünk, azokat szeretjük, nem pedig az igazi értéket. A környezetet, embertársainkat. Ide teremtettünk magunknak egy világot. Papír fecnikért utazhatunk a Holdra, de máig nem tudjuk, hogy földünk Északi felén miért folyik ellentétesen a víz a lefolyóban, mint a Délin.

Ezek után elkezdtem nagyobb dolgokban gondolkodni. Kinéztem az ablakon, és mit látok? Hatalmas nagy dobozokat, rohanó embereket, elvétve egy-egy fa, bokor. Dobozokban élünk, dobozokban járunk. Komolyan a hidegrázás közepette azt kérdem magamtól: „Normálisak vagyunk?“ Nézz csak körbe Te is! ...Ugye, hogy undorító? Mégis ez kell nekünk. Hisszük rendületlenül, hogy mindenek felett állunk. Ekkor egy kisebb, elfojtott kacagás tört ki rajtam. Pedig ez nem vicc, ez a valóság. Éljük a kis nyomorék életünket ezen a nagy sárgolyón, s hasznosítjuk mindazt, amit őseink ránk hagytak. Csak épp arra nem gondolunk, hogy mindez véges. Kimegyek az utcára, füstölő gyárak, pöfékelő, guruló dobozok egymás hegyén-hátán.

De ami a legbántóbb számomra, azt veszem észre, hogy az ember is kezdi elveszíteni az értékét. Könnyedén helyettesítjük szeretteinket például egy formás laptoppal, gondolván: az megad mindent ami kell. Szeretni, megbecsülni, tisztelni soha sem fog...Ezeket csak embertársainktól kaphatjuk meg. Csak állok a sivár utcákon, de semmi... egy fa, egy bokor, majd rájöttem, hogy ez sok...egy szál virág, az sincs.

Elpusztultak, elpusztítottuk őket. Azt hisszük a nagy óriásokról, hogy oda ültetjük, oda cipeljük őket, ahová csak akarjuk. Ott fúrunk-faragunk a hegyekből, ahol csak akarunk. Úgy szabdaljuk a folyóinkat, akár egy darab selymet. Csak azért, hogy legyen hely újabb dobozoknak. Csak, hogy a dobozok csupán kartondobozok, a természet viszont ennél jóval több... Egy legyintés a részéről, és máris a porba hull minden. A föld emberré vált, azzá tettük, s ahogyan azt egy „beteg ember teszi, a Föld is igyekszik megszabadulni a rákos daganattól“, tőlünk, emberektől. Ez neki csak percek kérdése lesz, s minden elveszik.

Hiábavalók lesznek akkor a flancos gépeink, a robotjaink, s minden más általunk megteremtett „csoda“. A Földünk él. Egy kicsit is megmozdul, nyújtózkodik, s milliók lelik halálukat. És mindezt csak magunknak köszönhetjük. Gyűjtögető, vadászó ősemberekből, idáig fajultunk... Azt csinálunk, amit csak akarunk. Ha mi ezt akarjuk, akkor csak így tovább! Előbb- utóbb úgyis vége lesz mindennek. Egy kis füst az univerzum ködében, és volt, nincs. A kérdés csak az: Mikor? Én sajnos nem tudok erre mást mondani, csak, hogy megérdemelnénk. Ha pedig ez egyszer bekövetkezik, mindenki őrjöngve fog rohangálni, fel s alá. Mérget vennék rá, hogy akkor is mindenki csak a sajátját próbálja majd menteni. Az utolsó pillanatokban is... Mert ezek vagyunk mi. Ezzé váltunk. Én pedig legszívesebben röhögve vetném magam a semmibe, és azt ordibálnám torkom szakadtából: „GRATULÁLOK! MEGCSINÁLTUK!“