SONLINE

Nagymami kilencvenkét éves.
Korát meghazudtoló frissességgel kel reggelente, nem hajnalban, ahogy az „öregek“, mert szeret jókat aludni, hanem úgy nyolc körül. És ha marad még estéről, s épp meg is kívánja, hát pörköltet reggelizik kenyérrel, mert valami szabályt mégis belecsempészett ebbe a nem hétköznapi táplálkozásba, így tehát abban maradt önmagával, hogy ha „ebédet“ eszik reggel, akkor kihagyja a köretet és csakis kenyeret fogyaszt mellé, a körethez pedig „kénytelen“ főzni valamit ebédre.
Egy apró somogyi falucskában él, rajta kívül talán tízen-tizenöten maradtak ott, akár egy nagyobbacska család, mindenki egy kicsit a másikra van utalva, a zsákfalucska egyetlen utcájában, a Petőfiben, ahol nagymami háza úgy középtájt lehet. Férje halála után, városokba emigrált fiai mind magukhoz akarták költöztetni, ám nagymami ellenállt, de érzett némi kényszert, hogy időről- időre fitogtassa talpraesettségét, ilyenkor hosszas mesélésbe kezdett a nyugdíjas klubban történt szerepléseiről, melyek folyamatosak voltak. Élete nagyszínpada volt ez, ahol előadhatta dalocskáit (leginkább mozgalmi és altató dalokat), verseket, melyekre még gyermekkorából emlékezett, az ej...mi a kő tyúkanyót csak úgy harsogta, ahogy a márciusi ifjak ‘48-ban. Van benne valami meghatározhatatlan eredőjű varázslat. Nagymamit a többiek szájtátva hallgatták és zuhogott rá a taps minden „fellépése“ után, sokan könnyes szemüket törölgetve gratuláltak. Kétségtelen, nagymami szereplésein a néző teljesen „bevonódik“, hogy színházkritikai szóval is megtiszteljem előadásait.

A faluban családjuk mindig is a tehetősebbek közé tartozott, ami itt csupán annyit jelentett, hogy több tyúk szaladgált az udvaron és hogy hány disznójuk volt, meg aztán az, hogy három kutyát is tudtak etetni.
Nagymami gondosan ápolta az udvart és a kertet, az állatokat és minden évben újrafestette a kerítésoszlopokat és a postaládát.
Ahogy az idei tél finom, szokatlan „melegét“ felváltotta a hideg és a hó, nagymami élete is nehézkesebb lett. A konyhában függő matáv telefon maradt az egyetlen kapcsolata a világgal, már a postásautó sem járt, mert a posta igen félti a kocsikat ilyen rossz időben.

Ki-kijárt fáért, de a kutyák is benn éjszakáztak vele, csak nappalra engedte ki az edzett jószágokat. Kenyerét maga sütötte, örökké teli spájzából pedig egy öttagú család is kihúzná tavaszig.
Aznap is havazott. A szél odaverte az üresen hagyott góré ajtaját az oldalának, amit nagymami mindig megjavított, de az első erősebb szél újra letépte a gyenge szögelést.
Sötét hófelhők duzzadó párnái árnyékolták a kicsiny falut.

Nem tudom honnan és mivel jöttek. Maszkban voltak mind a hárman. Nagymami a hangjukat sem hallotta még sosem.
A kutyákat sorban elaltatták és a ház mellé húzták őket. A ház ajtaja mindig nyitva volt, sokszor még éjszaka is, így csak benyitottak a tolvajok. Nagymami megijedt ugyan, de a végtelen hite és emberszeretete még ekkor sem hagyta el. Engedte, hogy megkötözzék, elmondta, hol találják a maradék nyugdíját és az ékszereit. A maszkos csapat végig nyugtatgatta őt, finoman tekerték körbe a csuklóját és nagymamit elég volt megkérni arra, hogy csak fél óra múlva oldozza el magát, addig üljön mozdulatlanul egy hang nélkül.

Nagymami annyit kért, miután értékeit összeszedték, hogy a gyógyszereit bevehesse, mert épp itt az ideje, így az egyik maszkos férfi a kredencből elővette a nejlonzacskót és szépen porciózni kezdte nagymami utasítása szerint a gyógyszereket, majd vizet eresztett és gondosan beadta őket. Megvárta míg nagymami szépen lenyeli, aztán adott neki még néhány korty vizet, nehogy megszomjazzon a fél óra alatt, amíg nem oldozhatja el magát és ők már távoztak.
Időközben a másik kettő fickó befűtött a kályha elé készített tüzelővel, nehogy nagymami megfázzon, az alvó kutyákat pedig bevitték a házba. Nagymami ekkor már tudta, hogy ez a három szerencsétlen ember tényleg csak a pénzért jött, ami ki tudja mire kellett nekik, nem akartak ők bántani senkit és egy cseppet sem voltak erőszakosak.
Elmentek.

Nagymami az órát nézte és amint letelt a harminc perc, amiben megállapodtak, előre emelte a kezeit, hiszen a kötés olyan laza volt, hogy még feszegetni sem kellet, aztán felhívta a gyerekeket, akik felhívták a rendőröket, ami csak bosszantotta nagymamit.
Másnap óvatosan lépkedett a fáskamra felé, nehogy elcsússzon, megrakta, annyira, hogy éppen csak elbírja, mint mindig, mert nagymami nem hitte el az örökké aggódó fiainak, hogy ő már gyenge a cipekedéshez, a fát aztán betolta a kályha elé és ebédelni kezdett.