SONLINE

Olyan, mintha az idén nem is lett volna sehol bál. Mintha minden „nyilvánosságot“ bekerített volna a politika, mint annak idején. Ahogy Angliában a juhtartásra alkalmas területeket, hogy elindulhassanak az ipari forradalom felé.

A „parasztok” berúghattak kannás boron a paneltömb kettes lépcsőháza alatti Tökalsó nevű kocsmájában, míg a politika bátran végigsétálhatott egy éjjel alatt akár három jótékony célú rendezvényt is, városkáink exkluzív helyein.
A „kannás boros“ társadalmi réteg, mely bőségesen meghaladja az elemzők által számolt mértéket, nos, ők vagy csendben megfagynak a saját ürítésükben, mert nem jutnak el a lakásuk lépcsőházáig (ha van nekik egyáltalán), vagy lassacskán betegségek támadják meg magyar szerveiket, ami nem jelent kiesést a magyar munkapiacon, hiszen eddig is munkanélküliek voltak. A magyar egészségügy minimális ellátását felvehetik, de a gyógyszereket csak addig a rövid ideig szedik be, ameddig jobban nem lesznek, ezután pedig visszatérünk az eredeti helyszínünkhöz, a kettes lépcsőház alatti kocsmába.
Egyre kevesebben szólnak elhúzott szájjal, hogy miféle életet élnek „ezek“, a jól öltözött városi „dámácskák“ pedig egyre gyakrabban húznak le egy-egy hubertuszt a legparányibb italmérő egységben, ahol azt sejtik „kasztjuk“ egyetlen tagja sem látja meg őket. Eme szerencsében leginkább azért részesülhetnek, mert az isteni időzítés, vagy a különböző munkabeosztásuk lehetővé teszi nekik az inkognitót.

Városunkban egyetlen „senki földje“ maradt. A nagyon szűk számú irodalmi körök (értsd: max. 10 ember).
Nos, ez a csekély szám az egyetlen esélyünk. Ezért nem igáztak még le bennünket is, meg persze azért, mert a szépirodalom, a költemények és novellák, itt vidéken alig érdekelnek valakit, így az a veszély sem áll fenn, hogy „tömegeket fogunk vonzani“, bár HANGOSAN kijelentem: SZÁNDÉKUNKBAN ÁLL.
Rajtunk nincs mit betiltani. Egyszóval.

A remeteségbe vonult értelmiség csendben megvárja, amíg a politika felfalja önmagát, vagy a folyton dühöngő tömeg, ígéreteit betartván, országunk szegleteiben pogány szertartások szerint „menti fel” köztársaságunk politikai elitjét. Ekkor jelenthet meg újra az addig olvasgató, verset mondó „remeteség”, mint valami elfuserált fantasy-ben az új remény forrása.
Őrizzétek, hát, magatokat, hogy a vészben is maradjon, ki a „rászorulókat” majd felsegíti, legyen az politikus, vagy önmagából kiforított honpolgár, ki nyíltan kényszerült ellene törni rendszerének.
A szellemi mentőegység folyamatos ügyeletet tart, szirénáit bármikor bekapcsolhatja.